AZ UTOLSÓ BESZÉLGETÉS NAGYKOVÁCSI ILONÁVAL Soha nem felejtem el mélyen zengő, búgó hangját, szomorú dalait és szemeit, drámai előadásmódját, amint szívéből s lelkéből énekelte s élte végig küzdelmes sorsát, életét. A tiszaföldvári, cséplőgép melletti gyermek-eszmélés tövisei, a gyereklány út- és pénzkeresése a görögországi artista- bohócvilágban, a fájdalmas sanzonokkal kikövezett útja a színpadig, a hatalmas sikerekig, a megbélyegzésen át az elmenekülésig, az elüldöztetésig egészen a torontói magány mélyéig, mind –mind, valamennyi esemény benne található dalaiban, mozdulataiban, szomorúan csillogó szemeiben a világról alkotott olykor kétségbeejtően adekvát véleményében, képében. Találkozásaink sorsának különböző pillanataiban zajlottak. A Magyar Rádió 6-os stúdiójában, 1959-ben, a Polgár Tiborral, (az 1944-ben a deportálás elől általa megmentett és később nagyon-nagyon megszeretett zeneszerzővel, karmesterrel, a Rádió későbbi főzeneigazgatójával ) férjével tartott közös élő adástól -- a kanadai elhagyatottságig, ott fenn, a tizenkilencedik emeleten található kényelmes és elegáns , s pompájában is kissé nyomasztó lakásig. Jól emlékszem, az első percek megilletődöttsége után odavitt a földig érő, nyitott ablakhoz és körbe mutatott: - Ugye milyen gyönyörű a kilátás? Alattunk a nyüzsgő, lüktető magyar negyed, előttünk s a távolban az Ontario – tó párás-kékje, a közelben pedig a vibráló Toronto, a nem messzire levő híres, magas adótorony. Eltűnődtünk a dimenziókon, majd a lényegre tért: - Jöjjön, menjünk ki a konyhába! Elővette a maga elől is rejtegetett cigarettát s a szipkát, rágyújtott. Élvezettel fújta a füstöt a levegőbe. Ilona, - nem engedte, hogy művésznőnek szólítsam - szenvedélyes, függő dohányosként minden orvosi tilalom ellenére, a konyhában, sokat dohányzott. Néha megszédült, olykor elesett. Megritkult csontjai megszámlálhatatlan helyen törtek, már alig forrtak össze. Egész kicsinyke teste merő fájdalom volt. Fájlalta meg-megtöredezett életpályáját, az eliramló életet, a rászakadt a magányt, Tibsi ( Polgár Tibor ) s a barátok, a kevés jó barát elvesztését. Reménytelenül eregette a füstöt: - Miért látogatott meg? Rólam rádióműsort, ugyan, ki emlékszik még reám?! Aztán amikor szépen elterelgettem, feloldottam depresszióját élettörténetéről kezdtünk beszélgetni. - Jászárokszálláson születtem, 1915-ben. Gyöngyösön, a református templomban kereszteltek meg, onnan költözött át a család, a népes család Tiszaföldvárra, édesanyám szülővárosába. A település legszebb lánya volt. Noha jó családból származott, ő is minden nyáron ott dolgozott a cséplőgépnél, kinn a búzamezőn. A nyári munka során ismerkedett meg a fiatal molnársegéddel. Szerelem lett belőle s tizenhat esztendősen férjhez is ment hozzá. Sorsom a falusi parasztgyerekek sorsa lett: már négy évesen elmentem kukoricát törni, ősszel meg szüretelni. A következő nyáron a cirkuszban körhintát hajtottam, három kör után egy kört ingyen mehettem. Azt hiszem, akkor szerettem meg ezt a bohócvilágot. A szomszéd utcában lakott a Sarkadi család. Gazdagok voltak, tanya, hentesüzlet, minden, volt ami finom. Lányukat, iskolatársamat, Sárikát tanítgattam. Amikor megkérdezték, mit adjanak, azt mondtam nekik: töpörtyűt, mert sokan vagyunk,- csak gyerekek öten - , s azt jobban el lehet osztani. Nélkülözések közepette éltünk. Édesapám a Neugebauer – féle gőzmalomban már főmolnár volt, amikor egy este kigyulladt, lángolt a malom, zúgtak a harangok, vörös lett az ég alja. Szegény rohant, hogy segítsen, mentse, ami menthető, amit még lehet. A nagy, négy emeletes malom úgy égett, mint az olaj. Apám mégis felrohant a negyedik emeletre, kikapcsolni a hengereket. Az égő gerenda megroggyant alatta, s ő lezuhant. Össze-vissza égette, törte magát, lábait, kezeit, bordáit s fejét. Édesanyám öcsémet hordta a szíve alatt, akkor történt a baj. Szolnokra került, ott feküdt a kórházban két hónapig, de nem gyógyult, ezért felvitték Budapestre a Zsidókórházba. Az egész családnak fel kellett költöznie, hogy Apámat gondozni, látogatni tudjuk. Tíz esztendősen kerültem Budapestre. A szegények telepén laktunk, a Mária Valéria telepen. Később eltakarították, lerombolták a nyomortelepet s József Attila néven lakótelepet építettek a helyébe. Szegény József Attila, ha tudta volna – én őt nem sokkal azelőtt ismertem meg, mielőtt a vonat elé vetette magát. Édesanyám mosni járt, én meg elmentem a budai Pannónia dobozgyárba dolgozni. - Gyerek vagy, nem vehetlek fel! – mondta a tulajdonos. - Nem vagyok gyerek, csak megfáztam és lefogytam, azért nézek ki ilyen rosszul...- magyarázkodtam. Erre felvett és kézilány lettem, abból a pénzből éltünk heten, amit mi ketten, Édesanyámmal megkerestünk. Sokáig a villamos ütközőjén utaztam, mert olyan kevés pénzt kaptam, hogy a jegy elvitte volna a keresetemet. Fél évig tartott, aztán megtiltották a kalauzok a „tujázást”. Ezután gyalog jártam, fél ötkor indultam, hogy beérjek a munkába. Láttam szegény édesanyámat, mennyire szenved, ezért eldöntöttem, megtoldom kicsi keresetemet a második műszakkal. A budai Nap moziban napi két előadáson vizet árultam, ekkor már futotta villamosjegyre is...Nővérem gyönyörű, de butácska lány volt. Belekeveredett egy társaságba, engem is, a vézna, szeplős, az alig tizenkét éves gyereklányt magával rántott. Egyszer érte mentem, mert nem jött haza időre, ott ette a bécsi szeletet az étteremben a fiákeres férfiakkal, s mikor sürgettem, engem is feltuszkoltak a kocsira, el egy budai garniszállóba, ahol gyalázatos dolog történt velem. Megbecstelenítettek. Sikoltoztam, erre befogták a szájamat, s elvégezték, amit akartak. Tulajdonképpen egészen fel sem fogtam, mi történt velem. Csak azt, hogy valami gyalázatos dolog! – tenyerébe temeti arcát, ma sem képes túltenni magát ezen az iszonyú rémálmon. Ismét rágyújt, próbálom békésebb irányba terelni a beszélgetést, de ő fontosnak tartja, hogy elmondja, milyen szörnyű fiatal kora volt, mennyire megdolgozott azért a sikerért, amely eliramodott, mint lassan az élete. - Lehorgasztott fejjel jártam a budai dobozgyárba, s Nap moziba. Egyszer a Friss Újságban találtam egy hirdetést : „ Fiatal lányokat belettbe keresünk. Aki tehetségesnek érzi magát, jelentkezzék szüleivel...” Akkor azt sem tudtam, mit jelent a balett szó, de amikor megtudtam, hogy tánc, addig könyörögtem Édesanyámnak, míg Jusztina nővéremmel együtt elvitt oda. Vele, aki belevitt ebbe a szörnyű garniszállós gyalázatba. Elmentünk, én a csúnya, gyerek, ő meg virulóan szép nő, ám ennek ellenére a táncra, a külföldi turnéra engem választottak. - Nekem inkább kell egy tehetséges szeplős, mint egy tehetségtelen szép- s jelentette ki a balettmesternő aki írásban vállalt felelősséget értem, így s szülői hozzájárulással kaptam útlevelet s jutottam ki Belgrádba, Athénbe, Szófiába. Ha úgy tetszik, szinte tudattalanul menekültem el ebből a cudar világból egy másikba, az ismeretlenség bizonyosságába, abba a másik cudar világba... Amikor a napi nyolc órás balett gyakorlásban zavart a hosszú haj, a copf, szakadt rólam a víz. A balettmesternő elvitt a fodrászhoz és levágatta a hajamat, a szép hosszú, barna hajamat. Addig se voltam szép, de ezzel a rövid hajjal még csúnyább lettem. Mikor hazamentem, édesanyám felsikoltott: - Mi történt veled?! Addigra már úgy-ahogyan felépült Apa, ideiglenesen hazaengedték a kórházból, s meglátta, oda a hosszú hajam... - Hát tebelőled mi lett? – kérdezte vészt jóslóan. Mondottam neki, lenyíratta a tanárnő, mert nem tudok vele táncolni. Lekapta a nadrágszíját, s elkezdett verni. Majd én megmutatom neked, mit lehet rövid hajjal, megtáncoltatlak egy kicsit! Szóval kurva akarsz lenni !- s vert, dühödten, mert elveszettnek hitte szeretett kislányát. Pedig ha tudta volna, mit tettek velem a fiákeresek...Édesanya nagy nehezen lecsillapította, közben ő is kapott. Napokig vizes lepedőben borogatott. A balettmesternő kiküldött egy lányt a lakásunkra, nézze már meg, mi van velem. Amikor meglátott, felsikoltott. Mindenütt a szíj nyoma, csupa lila hurka a testem. Két nap múlva bevonszoltam magam a balett terembe. Fogcsikorgatva, fájdalmak közepette gyakoroltam. A testem nagyon fájt, hát még a lelkem...! Kis batyuval indultam útnak, tizenhárom esztendős éppen elmúltam, amikor egy belgrádi varietébe szólított a sorsom. Mentem, egyrészt belül titkoltan örömmel, hátha itt hagyom a fiákeres múltat, másrészt meg szomorúan, azért, hiszen szeretett szüleimet, testvéreimet kell itt hagynom. Most már tudom, bujdokolás, menekülés volt ez az elől, ami elől soha-de soha nem lehet elmenekülni. El kell mennem, sikeresnek kell lennem, pénzt kell keresnem, támogatnom kell a családomat! Ez a szándék olyan erősen hatott, hogy legyőzte a szomorúságomat. Végig ez az erő munkált bennem, akkor is, amikor Ecserinek szólítottak, célozva arra, hogy a szegények között éltem, a budapesti nyomornegyedből jöttem. Apám katonaköpenyéből csinált édesanyám nekem kabátot, hogy valamit fel tudjak venni, ami melegít, s 1928 februárjában, egy hideg hajnalon egyedül, kis batyuval mentem ki a Keleti pályaudvarra. Rémülten és szorongva toporogtam a sok ember között, egyedül, sehol a tánckar, sehol senki. Aztán előkerültek, könnyezö, ölelő szülőkkel ezek a tehetős, csinos lányok, és felszálltunk a belgrádi gyorsvonatra. Naponta négy órát gyakoroltunk. A lényeg az volt, - négyen álltunk az első sorban-, hogy egyformán dobjuk fel a lábunkat, egyformán hajoljunk le, minden egyformán történjen a zenére. Keveset ettünk, én szinte csontváz lettem. Semmivel se volt kellemesebb az életem, mint otthon. Két hónap múlva Athénben már sokkal jobb volt. Ott is varietében, majd később egy klubban léptünk fel, a királyi palota közelében. A nyelv ragadt rám, hamar megértettem mindent, megtanultam görögül, s franciául is. Pireusban azt kérdezték tőlem az öltözőben német táncosnők, miért vagyok olyan sovány. - Éhes vagyok – feleltem. Erre a balettmesternő szólt nekünk, megbeszélte a pincérekkel, a közönség hívjon meg vacsorára bennünket. A legdrágább vacsorát kellet rendelni - számára. Ha nem ezt tettük, pofonok özönével árasztottak el, különösen engem. Sajnos rendszeresen vertek bennünket. Egyszer bezárt a szobába, sehová , még a mellékhelyiségbe se mehettünk ki. Amikor már nagyon kikészültünk, láttam, az utcán sétálnak hazafelé a szobalányok. Lekiáltottam görögül, engedjetek ki, mert foglyul ejtettek. Kiszabadultunk, s Pireuszból gyalog mentünk be Athénbe, a magyar konzulátusra. Amikor megérkeztünk táncosnő kollégámmal, elájultam, ott, a bejáratnál. Kiderült, éheztetnek, a konzul azonnal csináltatott a feleségével ételt, mohón ettem, s lefeküdtem, mert főleg én készültem ki ennyire. Azonnal haza akartak küldeni bennünket Budapestre. De kérleltem, én hazaküldöm a pénzt, innen tartom el a családomat, ne tegye! Sürgönyözött édesanyámnak, ő vállalta a felelősséget értem, Apám megint kórházban feküdt, s azt üzente, maradhatok, megbízik bennem. Megengedték, hogy náluk lakjunk. Járt hozzájuk egy zongoratanár, aki a két gyerekének adott leckéket, megismertetett a klasszikus zenével és a kottával. Csodálatos új zenei világ bontakozott ki előttem. Ezután egy kellemes helyen duettet adtunk elő estéről estére. Partnernőm viszont férjhez ment egy görög hajógyáros fiához, én meg ekkor egyedül adtam műsort, napi négy órás gyakorlás után. A szomszéd lokálokból csodájára jártak a produkciómnak. Egy osztrák ügynök menedzselt, a pénzemet ő utalta át Bécsből Budapestre, s ő szerzett Szófiában egy remek fellépést. Utána megnyílt előttem a világ, Svédországba, Norvégiába, Németországba, Ausztriába szóló szerződések következtek. A görög konzul mindenhová, ahová utaztam, küldött velem egy borítékot, ottani kollégájához, azok pedig szintén gondoskodtak felügyeletemről. Nem hagytak elkallódni. Amikor Bécsben a Moulin Rouge-ban énekeltem és táncoltam, megtudtam, édesapám nagyon rosszul volt, de kiengedték a kórházból. Két nap szabadságot kértem, s hazautaztam. A vonaton rosszul lettem, egy elegáns fiatalember segített. A pályaudvaron ismét találkoztam a fiatalemberrel, aki felajánlotta, hazavisz. Mondtam, olyan helyen lakom, ahová maga nem vihet engem. Kérdezte, telefonom van-e? Nekem? A lényeg, adott egy névjegyet. Amikor elmondtam édesanyámnak, azt mondta, felhívhatom. - Ki volt ő? - Dr. Engel Ágoston, igazi úr s csodálatos ember. Felhívtam, ismét találkoztunk. Meghívott egy süteményre s megkérdezte, elkísérném-e a Farkasréti temetőbe, a családi kriptához, ahová Lili húgát is temették, aki huszonegy esztendősen főbelőtte magát... Elmentem vele. Letette a virágot, imádkoztunk. Ekkor csendben megszólalt: - Egyszer, talán majd mind a ketten itt nyugszunk...- mondta halkan és félénken. - Hogyhogy ?- kérdeztem. - Mert vagy maga lesz a feleségem, vagy soha senki... - Jézusom, maga temetőről beszél, és én még nem is éltem, csak szenvedtem, nagyon sokat! - De élni fog – mégpedig nagyon szépen. Másnap visszamentem Bécsbe a Moulin Rouge-be táncolni, énekelni, ő meg Párizsba a Sorbonnera tanulni. Persze azt nem tudtam, mi is az a Sorbonne. De azért elkezdtünk levelezni, s minden levelében arra kért, hogy menjek vissza Budapestre. Hat hónapig az északi országokban léptem fel, utána hallgattam a fiatalemberre, Gusztira s hazajöttem. Ő egyébként a piaristáknál egy padban ült Szerb Antallal, aki jó barátja maradt. Kapcsolatai szerteágazóak voltak, igen gazdag és mozgalmas társadalmi életet éltek: édasapja az Egercsehi Kőszénbányák Rt. elnökeként meghatározó személyiség volt. Még Bécsben Alfréd Piccaver, a híres tenorista arra ösztönzött, tanuljak, képezzem hangomat, ami szerinte nagy kincs és biztos karriert jelent. Dr. Engel Ágoston is ugyanezt szorgalmazta: elvitetett Budapesten az Operaház mellett lakó Maleczky Biancához, a nagyon híres énektanárnőhöz, aki kipróbált. A keze megállt a levegőben, mert az alsó C-től a felső Gisz-ig terjedt a hangom. Húsz pengőt kért egy óráért. Mondtam, köszönöm, de nem engedhetem meg magamnak, én nagy családot tartok el. Ekkor Guszti elvitt énektanár nagynénjéhez Weichhardt Aurorához, aki szintén elámult, ilyen fiatal lánynak ekkora skálája lehet? Nem tudom hova tegyelek? Szopránnak, mezzonak vagy altnak? - töprengett. Oda jártam tehát, Guszti pedig zongorázni tanított, korrepetált is, bérelt egy kétszobás lakást, s mivel csak képeztem magam s nem léptem fel sehol, ő tartotta el a családomat is. Egyszer azt kérdezte, tudok-e valamit az irodalomról? Arany Jánost, Petőfit, Adyt, Kosztolányit ismerem-e? Bevallottam, nem. Ekkor összehívta barátait, Dr.Szerb Antallal az élen. Ő kicsi, sovány emberke volt, jól emlékezem reá - Tóni! Mondj egy pár verset Ilonkának. Különben úgy nézzetek erre a lányra, hogy feleségül fogom venni. Tekintsétek e pillanattól kezdve menyasszonyomnak! Úgy is viselkedjetek vele. Azt hittem, ott nyomban elájulok. Eddig szóba se került, s mostan négy számomra idegen ember előtt bejelenti?! Szerb Antal Rákosi Szidi színésziskolájában is irodalmat tanított. Guszti ezennel felfogadta magántanárommá, majd megbízta azzal, vetessen fel Szidi mamához. Meghallgatott, s felvett. Az én három elemimmel. Muráti Lili és Csikós Rózsi is oda járt. Nagyon nagy alázattal fogadtam be azt a sok új dolgot, amiről fogalmam se volt. Minden érdekelt, hatalmas és odaadással energiával tanultam, táncoltam. Egyszer magához hivatott, szegény tolokócsiban élt, s megsimogatta a fejemet s azt mondta: - Tehetséges és szorgalmas vagy. Sokra viszed, ha így folytatod! Talán megérezte, micsoda küzdelmes múltat hurcolok, rengeteg tapasztalattal, fájdalommal. Sikeresen befejeztem a tanodát, Szerb Antal is a magam útjára engedett azzal, magának nincs szüksége már arra, hogy ide járjon. És megadta Réti György színházi ügynök címét. Elmetem hozzá. Közölte, éppen délután lesz a Royal Orfeumban a meghallgatás, oda jön Muráti Lili is - és még kettőszázkilencven jelölt... Békeffy László művészeti igazgató javaslatára megtanultam a Négy fekete ló című sanzont, azt adtam elő. Döbbenetes csend fogadta, aztán óriási taps tört fel a nézőtérről. Békeffy felperdült a színpadra és ott, nomban 250 pengő havi gázsival szerződtetett. Utána átkeresztelt, nem N. Kovács Ilona, hanem Nagykovácsi Ilona lett a nevem. Akkor kezdődött el az igazi karrierem. Buday Dénes írt dalt nekem, Egyed Zoltán, a sokak által hírhedettnek tekintett színikritikus a Reggel című lapban az egekbe emelt írásában. Az öltözőbe is bejött: hogyhogy eddig nem hallottam magáról? Ez az ember élete végéig jó barátom és támogatóm lett. Később Heltai Jenő az Andrássy úti Magyar Színházba szerződtetett, amikor franciául és magyarul is elénekeltem neki a Parlez moi d’ amour című sanzont, meg későbbi legnagyobb sikerű dalt Szenes Andor – Szenes Iván édesapjának a dalát, az Egy kis tüzet kérek című drámai sanzont. Később Heltai Jenővel nagyon meghitt barátságba kerültünk, egymás kezébe adtak. Reinitz Béla is bemutatkozott, boldog volt, hogy megismerhetett, nagy fantáziát látott bennem. Később sok dalát énekeltem. Sztároltak a reggeli újságok: „ Nagyszerű sanzonénekesünk született, becsüljük meg!” A Teréz Kőrúti Színház havi hatszáz pengős ajánlatot tett, elfogadtam. Szóval felröppentem a magyar színházi világ égboltjára s ott is maradtam, hosszú ideig. Elkövetkezett az esküvőm, 1936- január végén. A Szent István Bazilikában esküdtünk, de ehhez reverzálist kellett vinnem a katolikus egyháznak. Guszti intézte el. Donáth József dr. plébános esketett össze bennünket, Guszti lelki barátja. Az esküvőt szigorúan magánügyemnek tartottam, senkit nem hívtam meg a művészvilágból. Annyira természetesnek tartottam, még aznap este felléptem, hogy ne veszítsek el 650 pengőt... Nászajándéknak kaptam egy Adler Diplomat kabriolé autót, s Budán a Hargita utcában egy nagyon elegáns lakásba költöztünk. Boldog voltam s végre sikeres embernek éreztem magam. Színházi szereplésem szünetében, 1936 május végén elutaztunk a francia és az olasz Riviérára, Nizzába, San Remóba. Nagyon szép életet kaptam. A művészi világ is befogadott, kézről kézre adtak. Salamon Béla ajánlott be a Magyar Rádióba, neki ott volt egy önálló műsora. Polgár Tiborhoz kerültem, aki a próbaéneklésekkel is foglalkozott. Hallott már színpadi sikereimről. A Zenei Tanács döntötte el, ki szerepelhet mikrofon előtt...Tibor kísért, kértem, mélyebben kezdjünk, mert túl korán volt még az énekléshez. Fél strófa után megszólalt valaki az utasító hangszóróban, álljak meg. Kisvártatva más dalt kértek. Hamar megállítottak. Ez a hang nem alkalmas a rádiós szereplésre- állapították meg, ismertette kissé szégyenkezve a Zenei Tanács döntését. A Teréz Kőrúti Színházban odalépett hozzám dr. Németh Antal, aki a Nemzeti Színház igazgatója, aki a Rádió dramaturg-főrendezője is volt. Beszélgettünk. Másnap megjött a sürgöny, keressem fel a Rádió drámai osztályát. Polgár Tibor karmester kísért, Németh Antal hallgatott a technikai helyiségben. Hamarosan döntött: az egyik esti, leghallgatottabb adásidőben egy óra, állítsuk össze.” Ha ez a ház összedől, akkor is maga lesz a Rádióban a legnagyobb sztár”- ezt mondta. Így is lett. Polgár Tiborral sokat dolgoztam, mély művészi és emberi kapcsolat volt a mienk. Nagyon sokat dolgoztunk együtt, érezte lelki világomat, rezdüléseimet, ismerte gondolataimat, érzéseimet. Összesen kétszáz dalt komponált nekem, kísért fellépéseimen. Éveken át sikeresen és szépen éltünk, a házasságom rendben volt, a család, Guszti, anyósom és apósom szinte rajongásig szeretett. S akkor már kezdődtek a súlyos dolgok a világban. Jöttek a törvények, Tibor rémülten keresett fel, baj van. Nagy baj... Akkor tudtam meg, szegény Tibsi ezekben a törvényekben érintett lehet. Azt mondtam neki: Tibor, ne félj, amíg engem látsz. Segítek neked, én vigyázok rád. Megbeszélem Gusztival. Akkor nem tudtam, olyan plakátok jelennek meg, az is agyonlövetik, aki bújik, de az is, aki bújtat. Ez természetesen nem befolyásolt engem döntésemben. Közben huszonöt napig volt Vácon, az elosztó táborban. A jolsvai vagy a bori munkatáborba kellett volna mennie. Közben szaladgáltam, mit lehetne tennem, felléptem kórházakban, a Vöröskereszt kívánsághangversenyein, a sebesült, doni frontról hazajutott magyar katonáknak. Néha alig jött ki a hang a torkomon, mert láttam őket, nincs kezük, lábuk, csak a szemüket tudják mozgatni, Úristen! Elsírtam magam a színpadon. Arcüreggyulladásom volt Gusztinak meg érszűkülete a lábán. Egyre sűrűsödtek a viharfelhők, egyre drámaibb fejlemények követték egymást. Tibor bizonytalan helyen tartózkodott, bármikor lebukhatott, ezért megkérdeztem férjemet, Gusztit, megengedné-e, hogy ide szállásoljuk, rejtsük, bújtassuk el? Mert ha nem, mehetett volna az Óbudai Téglagyárba, ahová összegyűjtötték a szerencsétlen zsidókat a nyilasok. Még aznap kimentünk hozzá, megmondtuk neki, másnap reggel hátizsákkal induljon el, lássák a szomszédok, hogy bevonul. Utána üljön taxiba, s gyorsan jöjjön hozzánk, a vendégszobába. Rengeteg élelmet raktároztunk el. Aztán vártuk a nyugalmat, hogy üljenek el a robbanások, érjen véget ez a gyilkos háború. Nagykovácsi Ilona kis segítséggel kievickél a konyhába. Innen is az Ontario tó vize kéklik. Rágyújt. Meséli tovább drámaian kalandos életét. Bajor Gizivel való meghitt barátságáról. Férjétől, dr. Engel Ágostontól szépen váltak el, s ő is nősítette meg, unokaöccse özvegyét vette el, két gyermeke született, ez az, amit ő, Ilona nem tudott adni, legnagyobb fájdalmára. A Polgár Tiborral kialakult mély szerelemről, házasságukról. Emigrációs éveikről. Kodály Zoltán és felesége látogatásáról, képeket is mutat. Elpanaszolta meghurcoltatását, a kívánsághangversenyek miatt, mármint azt, hogy a kosárkában láb nélkül ülő embereknek, egykori magyar katonáknak sanzonokat énekelt, - még itt Kanadában se vették jó néven, fellépéseiben is megakadályozták bizonyos erők... Hogy a menekülésre, a véglegesre 1964 júliusában került sor. Amikor egy hajóval megérkeztek ide, Kanadába. S most, hogy egyedül maradt itt, az idegenben hová lett az ő művészi glóriájának fénye. Forog a szalag, hallgatom és olykor elerednek a könnyeim. Búcsúzóul lemezeket ad ajándékba, könyvét dedikálja. Alig enged elmenni. Nehéz is. Szívszorongva köszönöm meg neki az interjút. Néhány hónappal később, amikorra elkészült a Rádió részére a kétszer egyórás dokumentumműsor s ismét Amerikába utaztam, felhívtam: Torontóban megszakítom az utamat, meglátogatom s elviszem a műsorokat. Kérlelt, ne jöjjek, mert nagy fájdalmai vannak. Mégis 1995 július 7-én, amikor megérkeztem, felhívtam. Ilona, itt vagyok, mikor szaladhatok fel magához. - Jaj ne jöjjön, most rettenetesen szenvedek. - Három hét múlva ismét itt leszek, az megfelelne? - Három hét...három hét, no akkor jöhet, akkor már bizonyosan nem fáj semmim- remegte a mély hangján a telefonba. Néhány nap múlva Los Angelsben ért utól a hír: Nagykovácsi Ilona, a kiváló s elfeledett magyar előadóművész július 10-én kiugrott a tizenkilenc emeletről. Megtörtént a végzetes ugrás. A mélyből.